Sherlock tollából...

A Nagy Fehér felkért a mátrai túra összefoglalására. Hát elkezdtem gondolkodni, mit is írjak, de aztán rájöttem, hogy ezt már megírták előttem mások, csak egy kicsit finomítani kell rajta.

Tél volt, hó esett és jöttek az emberek
Gondoltuk, hogy marha nagy hó eshet
Ami csak hátráltat, amitől beázhatsz,
Ez igazán rossz neked.

Minden kondícióm hangok és szavak,
Néhány elmajszolt tejes csokirudak,
Egyet meghagytam neked, hogyha éhes leszel,
Gyorsan edd is meg!

Kívánj a futóknak csúszós utat,
És nekünk biztos lábakat.
Kívánd, hogy mindig célba érjünk,
És a végén, haza is mehessünk.

Csak arról énekelek, amit igaznak hiszek,
Csak akkor szól neked, ha te is úgy hiszed,
Hisz te is örült vagy akárcsak én,
Te is azt csinálod, amit én,
Legalábbis úgy szeretném!

Ez volt a tömörített változat. Egy kicsit bővebben akkor. Tél volt. Kemény, hideg tél. Esett a hó. Nagyon esett. Jöttek az emberek. Nagyon sokan jöttek. Köztük voltunk mi is. Szerény személyem a Mátra túloldaláról, Bodonyból indultam neki, vagyis Mátraházára fel és Mátrafüredre le útvonalon. Takarítás nulla volt az úton. Felfelé menet azon rimánkodtam, hogy csak meg ne keljen állni, mert elindulni lánc nélkül nem lehetett. Mátraháza után lefelé pedig átélhettem régi vágyaimat, vagyis driftelve vettem be a nagy szerpentines kanyarokat. :-) Amolyan igazi tesco-parkolók-réme módra. Füredre érve láttam, hogy Kapcsolat koncert lehet a faluban, mert ott láttam utoljára ennyi embert. Alig találtam parkolóhelyet, de így is szerencsés voltam, mert aránylag közel voltam a rajthoz. Az iskolában embertömeg, alig volt egy szabad négyzetméter. Ennyi embert teljesítménytúrán még nem láttam. Pár perccel múlt 9, mikor körkapcsolást intéztem a befutó emberekhez. Nagy Fehér beragadt a nagy fehérségbe Hatvannál, Eszterék és Gyuri egymást üldözve hagyták el a sztráda kies aszfaltját, Tomi barátja Robi, pedig már befutott a busszal. Már csak össze kellett futnunk. 10 óra után pár perccel el is indultunk, sajna Nagy Fehér nem tudott már csatlakozni hozzánk, ezért ő a KRESZ-et nem ismervén szembe ment a forgalommal a Kékesre. Füredet elhagyva egy kicsit már szétment a csapat, Eszterék lemaradtak, mi hárman Gyurival és Robival pedig előre csörtettünk. A helyzet nem volt annyira rózsás, mert nagyon esett a hó. Annyi jót el lehetett mondani, hogy az előttünk ment sereg letaposta a havat és meg volt a nyom, hogy merre kell menni. Lajosházáig még útba ejtettünk egy kőfejtőt, majd egy kicsit egyhangú széles erdei úton közeledtünk a turistaházhoz a völgy vége felé. Egész szépen nézett ki a szálló, én még nem láttam, de itt is ajánlom mindenkinek. Kisvasút, kis patak, kis rét, kis asztalok, szóval ideális egy hétvégét eltölteni ott (%-ot kapok, tehát menjetek!) Pecsét a lapra, kolbász a hasba, tea a garatra. Ophéliáék is megjöttek, majd pár perc pihenés után indultunk tovább. Itt már szép táj fogadott minket. A patak mellett vitt a turista út, azon párszor átmenve emelkedett szép lassan a Vörösmarty turistaház felé. Az embertömeg csak nem akart oszlani. Nem tudtál egyszerűen egyedül lenni az erdőben. Akárcsak a régi klasszikusban: „Sej turisták híres nyája, csörög, morog a Mátrában, csörög, morog a Mátrában, mer az utat nem találja”. Voltak köztük öregek, fiatalok, futók és banduklók, kutyások és kutyátlanok. A meredekebbé vált részen találkoztunk egy iskolás osztállyal is, ahol az egyik kissrác akkora hátizsákot vitt magával, mintha siklóernyős lenne. Nagyobb volt a zsák, mint a gyerek, de ez nem akadályozta meg abban, hogy mint a gumírozott nikkelbolha rongyoljon el mellettünk. Hát igen. A fiatalság. Végre ott vagyunk a turistaháznál, sorba állunk a programfüzetben meghirdetett erőlevesért. Na ez tényleg az volt. Erőt kellett vennünk magunkon, hogy lemenjen. Zsíros, alig langyos pohárnyi sós lé volt. Ami talán jobb lett volna, ha egy kicsit melegebb lett volna, de nem volt. Itt viszont már nem vártunk a többiekre, mert már eléggé át volt ázva mindenki, és ha megállunk, akkor nyertünk volna egy egyhetes teljes panziós, wellness hetet az otthoni ágyunkba közösen egy tüdőgyulladással. Be az erdőbe, irány a pisztrángos. A hó most még jobban esett mint eddig, én a szemüvegemmel ezt egyre jobban díjaztam. Aránylag lankás, utacskán aránylag gyorsan oda is értünk. Közben egymás után jött a hír, hogy Eszterék úgy gondolták, hogy átváltanak a rövidebb távra. Tomi meg túl volt a csúcson, fent volt a Kékesen. Mi meg az alján. A pontnál zsíros kenyér, tűz és pecsét. Ittunk, ettünk, majd usgyi fel. Na ez már kifogott rajtam, elszakadtam a csapattól. Csúszós, mély hóban, megtenni a meredeket isteni volt. A lelki szemeim előtt a Mátrafüredi pecsenyés sült kolbásza lebegett, ami tartotta bennem a szuflát. Felértem a gerincre, vagyis már csak a Kékes van hátra. Előre. Éljen a civilizáció! Gondoltam magamba, mikor megláttam az adótornyot, az eltelt időről nem tudok beszámolni, mert az agyi funkciókat kikapcsoltam, hogy legyen elég erő a lábamnak. Itt egy pohár forró tea, az agyonázott papíromra egy pecsét, majd be a Tető Étterembe, ahol a többiek már melegedtek. Nagy Fehér gyomorkorgatóan elmesélte, hogy mit puszilt be amíg várt ránk, ezt megköszönve tartottam egy topless sztriptízt, vagyis levettem az agyonázott felsőimet egy tisztább, szárazabb érzetűre. Kaja, pia meg volt, eztán már irány surány. Mivel fent voltunk kis országunk, kis tetején, innen már csak lefelé visz az út. Csúszások, ugrálások a nagy hóban, esések, zakózások tarkították az utat lefelé. Különösen Mátraházát elhagyva voltak érdekes szituk. Ja és szavamat ne felejtsem. Megláttuk a minden túrán jelenlévő aktuális őrültet is. A pacák már feltűnt a rajtnál is, de akkor még a reggelire evett rántottára fogtam azt a délibábot, de itt ismét felbukkant, és a többiek is látták, sőt Robi le is fotózta (Robi a képek kérlek mellékeld). Szóval ez az ember látszó egyén, egy egyszerű sportcipőben, bokazokniban, rövidgatyában, hosszú ujjú pólóban, és egy sapkában futott el mellettünk. Erre szokták mondani, nagy az Isten állatkertje, csak az a baj, hogy alacsony a kerítés. Pár csúszás után már ott voltunk az uccsó pontnál. Csodáltam, hogy azon a vizes valamin még fogott a pecsét. Az utolsó 4 kilométer már csak a visszaszámlálással telt. Kijárt, síkos utak, és végül a véget nem érő falu. Mert persze a cél a másik felében volt. „Örömmel” konstatáltuk, hogy a főút nagyon nincs eltakarítva, a kocsikon minimum 20 centis hó réteg. Lesz-e ebből elindulás vagy sem. Tomi izgult még, hogy az utca aljáról ki tud-e jönni. Végre az iskola, a pecsét, amikor kiderült, hogy negyed óra, vagy húsz perccel túlfutottunk a szintidőn, ezért nem kaptunk kitűzőt, na szép. Megpróbáltam teát vételezni, de az iszonyatosan hosszú sor láttám feladtam a vállalkozást. Mivel a hőérzetem is igencsak megcsappant, ezért a sült kolbász hologram is úgy tűnt el a szemem elől, mint az akkor már szétoszlott hófelhők. Előkotortuk a hó alól a kocsit, majd Gyurit közelebb vittük az övéhez. Végül pedig a gyöngyösi MOL-nál egy röpke elköszönés Nagy Fehértől és max 60 km/órás tempóval irány haza, a várva várt meleg fürdőhöz.