Úgy döntöttem, hogy egy rövid esszével felvázolom a Piros 50B történéseit, hogy azok is ízelítőt kapjanak belőle, akik nem voltak ott! Csak úgy okulásként! :-) Pontban délben startoltunk a Dobogókőről gyönyörű napfényes őszi időben. Kettesben vágtunk neki Sherlockkal és mivel az első szakasz Pilisszentkeresztig folymatosan lejtett, így a tempót is igencsak felfokoztuk. Igen gyorsan meg is érkeztünk a faluba, és egy gyors térképnézés után már haladtunk is tovább a főutcán.

A település végén nyugat felé fordulva megkezdtük az enyhe emelkedőt a Magas-hegyi-nyeregbe ahol az első és egyben feltételes ellenőrző pont várt minket. Gyors bélyegzés után már mentünk is tovább és Pilisszántó felett a Pilis tető lábát kerülve megálltunk egy kicsit kajálni és a táj szépségét csodálni! Közben útba igazítottunk néhány terepfutót, akik éppen a rejtélyes körülmények között eltűnt jelzést keresték. Megköszönték az útba igazítást, és búcsuzóul visszakiabáltak, hogy ha megint eltévednének, akkor majd megvárnak minket! Ezen jót derültünk, és mi is folytattuk az utat, aztán rövid időn belül el is értük a Csévi-nyergi ellenőrző pontot, ahol megdícsértük magunkat a 6 és feles átlagsebességünkért, amivel ideérkeztünk. ;-) Megint egy lefelé menő szakasz következett, vetettünk egy pillantást az Iluska-forrásra de nem álltunk meg, mert tartani akartuk a tempót, amig ilyen jól bírjuk. 17 km megtétele után befutottunk a Kopár-csárdához, ahol bélyegzés után forró gulyáslevessel vártak a szervezők! A leves nagyon finom volt, és jól is esett! Kb 20 perc pihenő után ismét nekilódultunk! Elég érdekes volt az autóktól nyüzsgő 10-es utat kereszetzni, de valahogy ez is sikerült. A Kakukk hegyre egy kilométer megtétele után nagyon gyorsan felértünk, ahol ismét ellenőrző pont várt minket. Aztán megint lefelé és lefelé. Szemben már látszott a Nagyszénás fölénk magasodó tömbje, és mivel tudtuk, hogy az út azon keresztül vezet, nem esett túl jól, hogy az út továbbra is lefelé haladt. Beértünk Pilisszentivánra, ahol már szürküleni kezdett. A villa Negrát megkerülve megkezdtük utunkat a Hosszú-árokban, ahol nem messze újabb ellenőrző pont következett édességekkel, és kólával kínáltak, mondván, a következő szakaszra kell az energia! Igazuk volt! Az völgyben hosszú, de enyhe emelkedő következett. mIközben itt haladtunk teljesen ránk sötétedett, és mire rákanyarodtunk a Nagyszénás oldalán a kaptatóra már a fejlámpákat is bekapcsoltuk. Rendesen kellett küzdeni az emelkedővel, és közben a tréfás kedvű szervezők Halloween tréfáitól is szenvedtünk, foszforeszkáló üzenetek és tökfejű babák kíséretében. Hamrosan viszont elértük a Nagyszénási Emlékfalat, és egyben az emelkedő végét, ahol a frissítő ponton csokit és nagyon finom almát és mazsolát kaptunk. A Nagyszénás tetején erős volt a szél, viszont a hold nagyon szépen világított a kristálytiszta égbolton, így az ereszkedés közben nagyon hangulatos volt meglátni Nagykovácsi fényeit alattunk. Leérvén a faluba kavartunk egy kicsit, mert nem olvastuk el az itinert és elkerültük az ellenörző pontot, pedig most is ott volt, ahol januárban a BHTCS-n, a plébánián. Nekem tudnom kellett volna, de végül megkérdeztünk két futót, akik onnan jöttek már így beigazolódott a gyanú és vissza kellett gyalogolnuk a falu szélétől a templomig. Bélyegzés, szendvicsezés, felkészülés a folytatásra. Itt konstatáltuk, hogy az út felénél vagyunk!

A falut lendületes emelkedővel hagytuk el és elhaladtunk a Vörös-pocsolya mellett, amit a sötét miatt észre sem vettünk a fák között. Sherlock itt már erősen fájlalta a lábát, így lassabban haladtunk. Néhány kilométer megtétele után elértük a következő titkos ellenözőpontot Ilona-major felett, ahol házi sütit és teát kaptunk. Sherlock itt úgy döntött, hogy a Feketefejig megpróbál még eljönni, de párszáz méter után letett erről. Felhívta a nővérét, hogy jöjjön érte autóval. Megbeszéltük, hogy én folytatom, és Budaörsön értem jön, ha befejeztem a túrát. A saját tempómra kissé visszagyorsulva vágtam neki az út hátralevő részének. Rövidesen elértem a Feketefej lábát és nekivágtam az emelkedőnek. A fáradtság itt már rajtam is erőt vett kissé, így többször megálltam pihenni, aztán majdnem elmentem a csúcson az ellenörző pont mellett. Úgy szóltak rám, hogy arra menjek. Bélyegzés után elindultam lefelé, és itt vettem észre, hogy valami az én lábammal sem stimmel már, a sarkam intenzíven fájni kezdett, jelezvén, hogy itt már nem csak a fárdtságról van szó, hanem némi feltörésről is. Kicsit bemozgattam, hogy némiképp visszaszerezzem a komfortérzetemet, aztán óvatos lépésekkel folytattam az ereszkedést, így értem el a műutat, amely a Budakeszi útról jön lefelé Nagykovácsinak. Itt jó 100 métert az úton kellett megtenni, ami nem volt túl biztonságos, lévén, hogy éjszaka volt és egy igen éles kanyarban kellett menni sűrű forgalomban. A túloldalon a piros jelzés folytatását elérve beindult a következő kaptató a Hárs-hegy oldalában. Kemény meló volt felküzdeni magamat a Hárs-hegyi körútra, ahol némi jóleső pihenőt nyújtott a következő vízszintes szakasz a Szépjuhásznéig. Itt következett viszont a túra - szerintem - legkeményebb szakasza, fel kellett másznom a János-hegyre a kilátóhoz. Hát mit ne mondjak, kibírtam röhögés nélkül! :-) Nagyon vánszorgósra sikerült, sok megállással. Fájós lábbal fogcsikorgatva értem fel a tetejére. De fent voltam. Út közben utólért egy srác, aki a 85 km-es távot csinálta, de már Ő is hasonló állapotban volt, mint én, így a maradékot azonos tempóban együtt csináltuk végig. A kilátónál aszalt gyümölcsök és üdítők voltak. Kicsit felfrissülve lelkünket megacélozva megkezdtük vánszorgásunkat lefelé a hegyről. Leértünk a libegő végállomásához, szerencsére innen kényelmes nagyjából vízszintes út vezetett Makkosmária felé, de minden méter hosszúnak tünt rajta. Viszont beszélgetéssel sikerült sokat rövidíteni az időn, így nemsokára megláttuk a templomot és az utolsó ellenörző pontot. Pecsételés után viszont szinte megállás nélkül azonnal mentünk tovább, mert akkor már a megállás is problémás lett volna! Az utolsó 6 kilométert igen lassan botorkálva, de megállíthatatlanul tettük meg. A vége a Frank-hegyről lefelé Budaörsre nagyon gázos volt, egy vízmosta vékony köves ösvényen kellett lemenni és nagyon fájt minden lépés! Aztán egyszer csak ott álltunk a célállomáson! És vége volt! A lábam most 3 nap után már regenerálódott annyit, hogy sántítás nélkül tudok menni, de nem bántam meg, egyszer ilyet is kell csinálni! ;-)