2009. október 3-4.

bigwhite tollából...

Nyögvenyelősen és igen lécrezgetősen, de sikerült összeszervezni, hogy „elvetemült” módon összevizezzük és összesározzuk magunkat az Aggteleki karszt mészkőjárataiban, és még örültünk is neki! :-)

Péntek este némi kavarodással és idegtépő budapesti dugóban-vánszorgással megindultunk Szögliget felé. Az M3-as autópályán több helyen is sikeresen megtörték egymást az autósok, így Budapestről kijutva sem úsztuk meg a várakozást és a szüttyögést. Végül mégiscsak befutottunk a célba, ahol nagy örömmel és jóféle házi pálinkával fogadtak a házigazdák. Szép lassan becsurgott a többi autó is, és amikor mindenki együtt volt, megbeszéltük a szombati nap programját, megkaptuk a felszerelést és az eligazítást. Ezután a reggeli indulás érdekében mindenki hamar nyugovóra tért.

Kossuth-barlang

Szombat reggel fél 9-re beszéltük meg a gyülekezőt, amit szinte maradéktalanul sikerült is betartani. Fél óra alatt be is rámoltuk holmijainkat a csapatszállító járműbe, ami egy UAZ, és 9 óra magasságában neki is indultunk Jósvafő irányába a csodálatos Bódva-völgyén keresztül. Túravezetőnk, Pelikán István egy negyedórás kitérővel megszerezte a Barlang kulcsait és fél 10 környékén már teljes menetfelszerelésben álltunk a Kossuth-barlang acélajtaja előtt. A barlang első szakaszán jól járható az út, itt-ott át kell mászni nagyobb köveken és szűkebb részen, de alapból sehol nincs olyan nehezen járható terep, amit ne tudna bárki teljesíteni. Van egy nagyon izgalmas és szép rész, ahol a járat alja egy hosszanti repedésben összeszűkülve halad lefelé, itt a két szemben lévő falon rögzített acéllépéseken lépkedve és kiépített drótkötélbe kapaszkodva haladtunk. Kicsit olyan, mint az Alpok vasalt útjai, egy rövid föld alatti Via Ferrata, csak ide nem kell extra felszerelés. Itt a társaság lelassult kicsit, egymást segítve lépésről lépésre haladtunk előre. Körülbelül 150 méter megtétele után meghallottuk a hegy mélyén zubogó patak hangját, majd néhány lépés után már nem a repedés, hanem a csörgedező víz folyt a lábunk alatt. Ekkor a járatban balra kanyarodva elértük a barlang legszebb részét. Egy száz méter hosszú nyílegyenes szakaszt, ahol a patak tóvá szélesedve kitölti a járatot, kristálytiszta mozdulatlan kékeszöldes vízfelületet hozva létre. A lámpák fényében csillogó víz szemkápráztatóan szép, én már másodszor jártam itt, de nem nagyon lehet vele betelni. Itt úgy lehet tovább menni, hogy a vízfelszín közelében a járat közepén egy drótkötél van végigépítve, amely néhány méterenként keresztben az oldalfalakhoz van rögzítve, egy másik pedig mellmagasságban a falon húzódik végig. A vízfelszínen futó kötélen kell lépkedni, a fenti kötélbe pedig kapaszkodni. Ez nagyon jópofa dolog, különösen, hogy a drótkötélnek van annyi nyúlása, hogy amikor az ember rálép és elmegy két oldalirányú felfüggesztés között félútig, akkor gyakorlatilag a víz alatti kötélen kell lépkedni és a testsúly arányában a gumicsizma szépen megtelik vízzel. Ez először elég hideg élmény, de a tapasztalat szerint ilyenkor nem szabad kiönteni a vizet a csizmából, mert az hamarosan felmelegszik és egy idő után már nem zavaró, viszont, ha kiöntjük, akkor a folytatásban ismét beáramló hideg víz újra és újra kellemetlen lehet. Amikor elértük ennek a csodás szakasznak a végét egy kis vízesés mellet léptünk át az ismét balra kanyarodó járat harmadik és egyben befejező szakaszára. Itt többé-kevésbé száraz lábbal tettük meg a maradék 50 métert, és végül elértük azt az acélrácsból készült rámpát, amely a barlangi búvárok alaptábora, ugyanis a járat innen lefelé halat tovább egy víz alatti szifonban, és ez még feltárás alatt van jelenleg is. Van egy másik járat is még felfelé, de oda már nem mentünk be, mert az állítólag igen szűk és sáros. Rövid pihenő, „csúcscsokizás” és némi unicum típusú laposüveg oxigénnel való megtöltése után :-) ugyanazon az úton visszafelé menvén hagytuk el a barlang földalatti világát. A bejárat melletti Malom-forrás bővizű patakjában megtisztulván visszanyertük emberi mivoltunkat és visszaöltözvén száraz ruháinkba nekiindultunk 17 kilométeres felszíni túránknak, amely Jósvafőről Szögligetre vezetett vissza.

Felszíni túra a Gergelylápán, Szelcepusztán, Ménes-tó és Szádvár érintésével

A Tohonya patak völgyét a barlang bejárata fölött kicsivel a sárga jelzésen hagytuk el és felkapaszkodtunk a Gergelylápa nevű területere, amely az Aggteleki-karszt Nemzeti Park keleti csücske és egyben a világhírű Hucul-ménes rideg tartású lovainak élőhelye. Egy kilométer megtétele után megpillantottuk a központi karámot, majd rövid időn belül előkerült maga a ménes is. Csodálatos látvány volt a karsztos mezőkön legelésző lovak sokasága, ráadásul közelről is megnézhettük őket, mivel a turistaút mellett is legelészett belőlük jó pár. Elhagyván a Gergelylápát pazar őszi színekben pompázó tölgyesekben folytattuk utunkat, érintettük a jósvafői szőlőhegyet is, ahonnan szép kilátás nyílt a Bódva völgyére. Túránk következő állomása Szelcepuszta volt, ami arról nevezetes, hogy itt állt az egykori Horthy Miklós vadászkastély. A területen a kormányzó összefüggő vadászterületet akart létrehozni ezért a közelben leromboltatott egy egész községet, amelynek nyomai ma is láthatóak, a neve Derenk romközség. A vadászkastély már nem áll, az 50-es években lebontották. Jelenleg túristaház üzemel itt csodás környezetben, elkerített területeken szarvasokat, lovakat, és sok vaddisznót láttunk. A hátralevő útszakasz innen már folyamatosan lefelé ment, megkezdtük az ereszkedést Szögliget felé. A falu felett megnéztük és meg is kerültük a Ménes-tavat, és a hegyre tekintve megcsodáltuk Szádvár romjait, amelynek pontos kőből készült makettjét meg is lehet nézni a Szögligeti önkormányzat udvarán. A szállásra visszaérve mennyei Gulyást és töménytelen sztrapacskát kaptunk vacsorára, meg kell mondjam, degeszre zabáltuk magunkat. :-D

Béke-barlang

Vasárnap reggel ismét egész jól tartva a beütemezett időpontot az aggteleki fennsíkon, a Vörös-tó felett gyülekeztünk egy útszéli kis kápolna mellett. Az eső mocskosul esett, de mi úgy határoztunk, hogy ezúttal nem felülről leszünk vizesek, hanem alulról! :-) UAZ-ba pattanva vidámparkba illő 3 kilométeres zötykölődés és csúszkálás után zilált társaságunk megérkezett a Béke-barlang bejáratához. Gyors beöltözés után, amit az eső miatt a barlang bejáratán belül hajtottunk végre, megkezdtük a leereszkedést a barlangba. Egy kiépített 317 lépcsőből álló lépcsőházban jutottunk le a fő járat szintjére és elindultunk a járaton, amely egy jó darabon erdei ösvény szerű, igen könnyen járható út nagy termeken át látványos cseppkövekkel díszítve. Néhol régen beomlott köveken kellett átmászni, vagy éppen alattuk guggolva - négykézláb jutottunk tovább. Jó pár-száz méter megtétele után eljutottunk a kötélhágcsós-szifon elnevezésű helyhez, ahol az egyik járat a barlangi patak szintje alatt a szifonban megy tovább, a másik pedig egy létrasegítséggel felfelé haladva egy hihetetlenül sáros, agyagos szakaszon halad. Mi természetesen ebben az irányban folytattuk utunkat és disznómód összesároztuk magunkat a létrákon lépkedve, vagy a járatban kijárt és elmélyített csapás felett ülve traverzálva. A sártenger egy lefelé menő létrával fejeződik be, amely egy kis sziklaablakon átlépve egy másik létrához csatlakozik. Ennek az alján pedig jő a hűvös meglepetés! Combközépig merültünk a patakba! Az első pillanatok igen húzósak, de aztán ezt is meg lehet szokni. A gyaloglás és a mászás hatására felmelegedett szervezetünk hamar megszokta a 10 fokos vizet, így a folytatásban már nem volt kritikus az egyre mélyülő víz a barlangi pocsolyákban, amelyeken áthaladtunk. Összesen 3000 méter megtétele után azonban már derékig ért a víz, és mivel voltak köztünk alacsonyabb termetű túratársak is, így a visszafordulás mellett döntöttünk. Ugyanazon az úton mentünk vissza itt is, mint előző nap, de ez igen érdekes mutatvány volt, ugyanis az általunk felkavart finom agyaggal telt pocsolyákban nem lehetett látni a víz alatt rejtőző mésztufa gátakat. Feri igen jól sikerült mutatványt eszközölt itt, belebotolván az egyik ilyen gátba, estében magával rántott még két embert, így hárman merültek fejtetőig a kellemes barlangi pocsolyafürdőbe. Az általános derültség nem maradt el... de végül is visszaérkeztünk a kiinduló pontra. Itt hátra volt még a 317 lépcsőfok a bejárathoz, amit hamar legyűrtünk. Amikor kiléptünk a barlangból az eső szerencsére éppen nem esett, így a vizes overálokat tűrhető körülmények között válthattuk száraz ruháinkra. Következett a visszaút a terepjáróval, ezúttal is megúsztuk a borulást, pedig ekkor is volt pár izgalmas majrévas szorongató élmény! :-D A túrát befejezve a szálláson landoltunk, összepakoltuk cuccainkat és elköszönve a szervezőktől jó hangulatban vettük hazafelé az irányt.