Sherlock tollából

Már nagyon vártuk ezt a napot. Nagyon, mert a nyáron az időjárás egyfolytában kiszúrt velünk és szinte mindenkivel idehaza. Hétfőtől-péntekig megsültünk, aztán péntek délutántól vasárnapig eláztunk vagy/és elszálltunk az esőben, szélben. Ez a túra sem indult kedvező jelekkel. 20-50%-os esélyt adtak az esőnek, borúnak. De ez már nem érdekelt minket, bíztunk a szerencsénkben.

A csütörtöki indulásra végül 6-an jöttünk össze. Anett, Kriszta, Gergő és jómagam éjjel 11-felé indultunk el, Erika és Balázs egy kicsivel utánunk (egy kis adminisztratív és logisztikai probléma miatt, amit most nem részletezek) Picur és Frici csak másnap tudtak hozzánk csatlakozni.

Az út elég egyhangú  volt odafelé, a társaság még csak nem is horkolt a kocsiban. Pár energiaital elfogyasztása után hajnalban megérkeztünk a Mangart lábához, ahonnan a szerpentinen elértük a fenti parkolót 2000 méteren, pont a csúcs alatt. Eléggé zord körülmények fogadtak minket: erős szél, felhők a csúcs körül és metsző hideg. Fél 6 volt mikor kiterítettem a hálózsákom a kocsi mellé és én kint a többiek a kocsiban aludtunk még egy kicsit.

Rá két órával megérkeztek Erikáék is. Egy kis idő múlva körbenéztünk és megkezdődött az öltözködés. Magyarul mindent magunkra vettünk, ami meleg volt nálunk. A hőmérséklet alig volt 0 fok fölött, és az erős szél miatt ezt még hidegebbnek éreztük. A csúcs körül továbbra is ott tornyosult a sötét szürke felhő.

Pakolás után elindultunk az olasz ferráta felé. A szlovén oldal gyönyörű szép zöld gyepje után a határt jelző kis kerítést átlépve egy birka (kecske?) szarral teli lejtőre értünk. Mindenkinek többé-kevésbé szerencséje lett. 10-15 percnyi ereszkedés után átharántoltunk a kőfolyáson és ott voltunk a beszállásnál. Nem voltunk egyedül. Egy osztrák és egy szlovén társaság bosszankodott a sodrony kezdeténél. Nem az idővel volt gondjuk, hanem egy táblával, amin az állt, hogy az út le vagyon zárva. Gondolom valami kavics eltalálta a kábelt és maradandó nyomokat hagyott benne.

Nem volt mit tenni. Vissza mászni a barna úton a hágóba. Innen egy kicsit feljebb mentünk a sziklatömb túloldalára ahol a Színháznál le lehetett nézni és egyben látni lehetett a kleti végső szakaszát, no meg a több száz méteres szakadékot alattunk. Ahogy elindultunk egy kis táblácska volt a szikla mellett, amely szintén jelezte, hogy le van zárva a klettersteig. Mi csak pár méterre mentünk el tőle, hogy levágjunk néhány métert. Mért nem lehetett volna ezt kirakni a parkolóba is?!

A felhő maradt a csúcson, az erős széllel is. Az tudtam, hogy meredek és csúszós a lefelé  menő út a Mangartról, ami egy erős szélnél, esőnél még veszélyesebb, a csúcsról amúgy sem láttunk volna semmit, ezért egy B-tervvel álltam elő. A Pericnik – vízesést nézzük meg, ami a Vrata völgyben fekszik Mojstrana-nál. Az odaúton megálltunk a Predil tónál Olaszországban, gyönyörű helyen ehettük meg az ebédet.  Itt vettük észre, hogy a környéken Harley Davidson találkozó van, mert tele volt az egész környék motorokkal. Újra Szlovénia és be a Vrata völgybe.

A parkolóból már látszott a vízesés. Egy könnyű kis 10 perces séta és már ott dübörgött előttünk a több mint 50 méter magas zuhatag. A vízesés mögötti sziklafalban mögé tudtunk menni, olyan volt mintha kikaparták volna a sziklát félkörívben mögüle. Mindenhol vízpára, csepegő fal, csordogáló kisebb erek.  Eztán felmentünk a fenti vízeséshez, ami szinte az alsó tökéletes kicsinyített mása lett volna. Ez „csak” 16 méter magasról dübörgött le. Gyönyörű fotók készültek ott, a Galériában meg lehet nézni.

Éppen borulni és esni kezdett, mikor a kocsikhoz értünk. Pár perc múlva már egy pizzériában  vártunk az aznapi vacsit. Itt tudtuk meg, hogy Picúrék csak 9 körülre lesznek itt, ezért kimaradtak az olasz konyha remekeiből. Egy kis séta Kranska Gorában, majd a Vrsics hágó felé vettük az irányt. Itt a Koca na Gozdu turistaház legfelső szintjét béreltük ki. Egy jó kis zuhany, majd irány az ágy. Épp horkolásra fogtam a fejem, mikor Friciék beállítottak. Szóval teljes lett a csapat.

A reggel lassan indult. Mindenki még pótolta a kimaradt alvós órákat tegnapról. Egy kis tea, kávé, majd a ház melletti padon elköltöttük a reggelit, miközben a felhőbe burkolózó Prisankot néztük. Lett fél 11 is, mire a hágóban lévő parkolótól elindultunk a nagy Ablak felé a Kopiscarjeva úton. Egy kis séta a sziklafalig, ahol a felszerelések minden hiánya, nagysága, rosszasága megmutatkozott. Azért mindenki normális cuccban vághatott neki a nagy kalandnak. Anettnek és Krisztának ez volt az első karabiner csattogtatása az életében, de nagyon szépen helytálltak. Egy kis meredek C-s felszökéssel indult, amit mindenki sikeresen teljesített. Innen elég hosszan gyalogoltunk szerpentinezve a sziklákon. Az idő egész jóra fordult, gyakran szélárnyékba is kerültünk, ezért sokszor volt öltözködés. Végre odaértünk a nagy fal alá és megkezdődhetett a nagy mászás. Olyan Haidsteiges érzése volt az embernek, mert volt itt minden, ami ott is, de még több is. Kémény mászás, lapos kúszás, oldalazás a meredek falon. Minden ami szem-szájnak és egy ferrátásnak kell. Pár sziklataréjt átmászva végre előttünk ásított az ablak (Prednje okno). Ennek a jobb oldalán vezet az út a napfényes túloldalra, mert időközben még a nap is kisütött. Félelmetes volt az üreg nagysága, mivel nem volt mihez viszonyítani, ezért érdemes azokat a képeket megnézni, ahol akár 10-20 méter távolságban vannak az emberek. Tippelni tudok, amikor azt mondom, hogy kb. 50 méter körül lehet a magassága és egy kicsivel keskenyebb a szélessége a hatalmas átmenő barlangnak. Az út végén egy majdnem függőleges falon, bevert ácskapcsokon keresztül jutottunk ki a fényre. Mivel túl késő volt már, ezért a csúcsot most kihagytuk, helyette egy kis henyélést választottunk a legközelebbi füves placcon, ahonnan gyönyörűen láthattuk a felhőtlen Mangart-ot. Mindenki nagy „örömére”.

A zsákokban lévő üzemanyagok elfogyasztása után megindult a lejtmenet az először még csak füves, majd törpefenyős lejtőn vissza a parkolóba. Az úton veszélyek sora lesett ránk. Volt mérges sikló, volt rücskös, vastag faág, és még egy hatalmas kőomladék. Veszélyekkel teli utunk vége felé még a felhőkben lemenő napot is sikerült lencsevégre kapni. A pakolások után irány surány, illetve Málta.

Na nem a sziget, csak a falucska Spittal feletti völgyben Ausztriában. Ott is a kemping, ahol elég jó kis vacsit röffentettünk össze a konzerveinkből. Sajnos az uszoda zárva volt, mire odaértünk a lányok és ezáltal a mi nagy bánatunkra is. Ellenben elég takaros és bővizű zuhanyzó minden előnyét kihasználtuk. Az idő eléggé hidegre fordult, aminek az éjszaka alatt kevesen örülhettek.

A reggel már szép napfény, de még mindig csípős hideg köszöntött minket. A reggeli (szokás szerint egy jó kis rántotta ha már egyszer sátrazunk) beburkolása után összepakoltunk, majd a hétvége utolsó és egyben a legnehezebb útja felé vettük az irányt.

Pár perc múlva már a több mint 200 méter magas vízesés előtti parkolóban öltözködtünk. Felmentünk a zuhatag alatti kilátóhoz. Utolsó fényképek, utolsó mondatok, még mosolygós arcok. Majd usgyi neki. Nem sokkal a beszállás után egy bevágásban már elkélt a segítség a többieknek. Jól jöttek a kiosztott köztesek, amiket az átszerelésnél be lehetett rakni. Húzós, kemény mászás volt, kevés fogódzkodóval. Belátom én egy ennél könnyebbre emlékeztem, de remekül helytállt mindenki. A füves placcról egy kis párkányra mentünk szinte szintben, közel a vízeséshez. Itt nagyon jó kis képeket lehetett csinálni. Majd egy függőleges felszökés, ismét kevés mesterséges segítséggel. Ez fölött volt egy kis szintbeli vonal, ahol pihenni lehetett, én visszamentem egy kicsit segíteni a többieknek. Le a kalappal mindenki előtt, mert tényleg kemény volt. Picúr itt is megírom, hogy jól csináltad! Eztán már csak egy kis felmászás kellett, majd ott álltunk a drótkötélhíd innenső oldalán. Egy pár fotó vele, majd a kilátó teraszon egy kis pihenés. No nem mindenkinek, mert volt akit úgy rendesen elvertek, de hát tűrnöm kellett a jogos kritikát, mint amit a képek is bizonyítják.

Magunkhoz vettünk energiát csoki, ital formájában és hárman nekivágtunk az uccsó, de már tényleg extrém résznek. Gergő ment elől, én középen, majd Balázs zárta a sort. Gergő, mint egy valódi pókember már rég a sziklán volt, mikor mi elindultunk és úgy ment rajta, mintha a Nagykörúton sétálna. Én szép nyugi mentem utána, elsőnek egy felmászás volt beiktatva, mesterséges fogásokkal a falon, majd ezt követően a csupasz, majdnem függőleges falakon felfelé egy párkányra kellett menni. Itt volt a klettersteig könyve, amibe mindenki beírt valami rövidet, mert az agyunk másra koncentrált már. A könyv után rögtön kezdődött a Fallbach-i ferrata legnehezebb szakasza. Először egy oldalazva kellett menni egy kicsit áthajló falnál, majd kb. 5 méter hosszú szakaszon áthajló falakon kellett felevickélni. Gergő nagyon szépen megcsinálta, majd én következtem, de padlót fogtam. Eddig még nem volt ilyen velem, de most ahogy felhúztam magam, azt vettem észre, hogy a kezem elkezd engedni. Teljesen berobbant mindkét kezem. Szerencsére ifjú barlangászunk hozott magával lépőszárat, azzal meg tudtam csinálni a kritikus szakaszt, de teljesen ki voltam facsarva. Balázs utánam, úgy mászott, mint akinek meg sem kottyan ez a kis szikla. Fantasztikusan jól feljött, erőlködés nélkül. Lehet, hogy a sok fel-le rohangálás és biztosítás vett ki belőlem ennyit, vagy hogy nem edzettem karra eléggé. No de sebaj, túl vagyunk rajta. Gergő előre ment, mert egy száll trikóban volt, és eléggé fújni kezdett a szél. Innentől kezdve, továbbra is a lapos ferde, vagy függőleges sziklafalon kellett felevickélnünk. Kevés fotó készült innen, mert  elkezdett csöpögni az eső. Na ez egy függőleges, sima falon egész jól megdobta a biztonságérzetet. Nemcsak a szikla, de a drótkötél is csúszkált. Azért sikeresen fel tudtunk mászni a vízesés kezdetére, ahol én padlót fogva elterültem a padon. Balázson meg sem látszott, hogy az egyik legnehezebb klettersteigen van túl, Gergő pedig már ott sem volt a csúcson. Egy kis energia elfogyasztása után elindultunk lefelé, ahol pár méter után Picúr és Frici jött velünk szembe az úton. Azért nem semmi volt ez tőlük, hogy feljöttek ide azok után, hogy jól megizzasztottam őket. Majd Erika egészítette ki csapatunkat, végül a kereszteződésnél találkoztunk a többiekkel is. Anett és Kriszta is nagyon szépen teljesített. Nekik ez volt a második klettersteigjük, de szépen megcsinálták.

A parkolóba érve még helyet csináltunk az útra, majd egy gyors tankolás és irány haza. De előtte még egy nagyon finom vacsorát burkoltunk be a Rosenbergerben.

Szóval nagy szerencsénkre a beharangozott esőket mászás közben mindig elkerültük és a lezárt Mangart-i ferrátán kívül mindenhol szerencsénk volt. Gyönyörű utakat láthattunk, a Júlia Alpokat remélem sikerült megkedveltetnem a többiekkel is és egyszer, majd a talán nem túl távoli jövőben sikerül majd végre a Triglav-on is ott lennünk. Talán. Egyszer. Esetleg.

További képek a galériában!