2007 Szeptember 14-16.
Sherlock tollából...
Sommáját írom a raxi túrának, A HTL steignek, König útjának… Ahoj evribádi!
A Nagy Fehér megkért rá, hogy a túráról írjam meg az élménybeszámolót. Én elvállaltam, de szerintem nem tudta, hogy mi következik ebből. :-) Kezdődött ott, hogy szeptemberben az Alpok előzetest kapott egy kicsit a téli időjárásból, és sok helyen lehullott 30-50 cm-es hó ami egészen 1200-1300 méterig megmaradt egyes helyeken. Ezért a Königsjodler nevű gyönyörűség technikai okok miatt elmaradt, helyette egy alacsonyabb helyszín lett kijelölve – a Hohe Wand és a Rax. Létszámunk is megfogyatkozott, így maradtunk hárman. Gergő barátom volt a harmadik, akit egész jól megtanítottam barlangászni az előző tanfolyamon. Hát szüksége is volt rá, és használta is a tudását, de erről majd később. Mindenek előtt el kellet jönnöm a munkahelyről. Ez nem igen sikerült. Nem akarom magam fényeztetni, de olyan érzésem volt, hogy én vagyok az egyszemélyes helpdesk. Igaz az összes többi csoportvezető vagy szabin volt, vagy már még hamarabb lelépett, és ezért mindenki engem sanyargatott. Még a kocsinál is felhívtak, hogy most mit kell tenni. GRRR???RR! Elég volt. Gyorsan összeszedtem Gergőt, szülei szemében enyhe reszketés és félelem volt, hogy ez a másik őrült hová viszi már megint a fiukat. Kisebb-nagyobb eltévedés után Nagy Fehért is sikerült installálnunk a kocsiba. Szegénynek 1 órán keresztül kellett a helyi biztonsági őr nagyívű monológját hallgatnia. Mivel eléggé késésben voltunk, ezért már az autópályán láttuk, hogy ebből nem lesz Kaiserbrunn, Tomi kitalálta, hogy szálljunk meg a soproni kempingben. Én próbálgattam elérni, de Kinhasába előbb kapcsolnak, mint, hogy ott felvegyék a telefont. Bizakodóan azért, de becéloztuk a kempinget. A fogadóépület, meg az egész terület tisztára úgy nézett ki, mint egy sci-fi-ben, csak az volt a baj, hogy a Toyota nem a Doc időgépe volt. A nyolcvanas évek megálltak a területen. Elképesztő. Szerintem az utolsó felújítás az lehetett, mikor leszedték a Nivea plakátot az iroda faláról. Találtunk ott egy rodeozós kisbuszt, akit Tomi megállított és eme magasröptű párbeszéd zajlott le köztük:
- Elnézést. Jó estét!
- Nem!
- Tessék?
- Nem! Válasz a kérdésedre.
- De még nem kérdeztem semmit.
- Tudom. Mi semmit nem tudunk, csak itt lakunk bent.
Úgy gondoltuk, hogy mint Kolumbusz, kitűzzük a sátorcöveket és önhatalmúlag birtokba vesszünk egy pár négyzetméteres darabot a helyből. Némi hiányosság azért volt a helyszínen, se budi, se víz, se bikinis szépségverseny az üdülőknek. Már a kocsiút alatt beizzítottam a társaságot egy vacsora elköltésére kedvenc soproni éttermemben, a Jégveremben. Most nem írom le, hogy milyen isteni volt a libamájjal, baconnal, krémsajttal töltött pulykamell, mézes mártással, mert akkor a billentyűzetem bánná a lecsöpögő nyálat. Szóval isteni. Mindenki próbálja ki, ha arra jár! www.jegverem.hu A hasunk tele volt, hát rakjuk el magunkat holnapra.
Reggel korán keltünk, egy gyors reggeli, majd irány surány illetve a határ. A kocsisort szép lassan adagoló – a magyar személyi borítóját megnézni oszt annyi - osztrák határőr láttán gondoltam egy nagyot, hogy mutassuk má mög a sógoroknak mekkora unionisták vagyunk mink, ezért úgy nyújtottam ki a kezem, hogy volt benne egy új, kártyás személyi, egy régi könyves fajta és az én vadi új útlevelem. No, minket leállított és egyenként átnézte az okmányokat, mert kicsit feltűnt a különbözőség. Még meg is kérdezte, hogy hova megyünk. Hatalmas logikával mondtam neki, hogy Ausztriába tartunk. Aztán utunkra bocsátott. Ne aggódjatok, lassan, de biztosan azért írok egy-két sort a szikláról is. :-) Sok kis leágazás után végre előttünk van a HTL steig sziklafala. Még csengetünk egy kis belépőt a parkba (1,5 Euró/kopf+1,5Euro a kocsi), és már ott is vagyunk a sziklafal alatt. Hát nem semmi. Szép függőlegesen emelkedik előttünk kb. 2-300 méter magasra. A tetején rögtön észrevehető a furcsa Skywalk (szerintem a jogdíjak miatt nem lett Skywalker, habár mi azok voltunk) kilátó, ahogy kinyúlik trapéz alakjával a mélység fölé. Bepakoljuk az elemorzsiát, vizet, felszerelést és már indulunk is felfelé az úton. Nem tellik el 10 perc és már ott vagyunk a beszállásnál. Alighogy megérkezünk, tapasztaljuk, hogy idén valaki már nagyon türelmetlen és már most kirakta a bakancsát a Mikulásnak. Egy tört angolsággal beszélő sógorkoma fentről esdekelve kér minket, hogy ugyan hozzuk már fel neki, mert leesett. Na jó. Egy baki nálam, egy a Nagy Fehérnél. Elkezdünk beöltözni, mikor a hegyi mentők szerkójában helikopáteres sisakkal a fejükön egy komplett csapat elviharzik mellettünk teljes felszerelésével együtt. Hopsz! Rossz előjel. – Habár mint később kiderült csak gyakorlatoztak a szegénykék. Fel-le vagy háromszor. Belülő, karcsik, kantár, sisak, megvan minden nosza hajrá! A HTL steig a Hohe Wand leghosszabb és legnehezebb útja, de mi már csak az ilyeneket szeretjük!!! Eddig általam még nem látott kettős, egymással csavart drótkötél vezet felfelé a csúcsig. Rögtön az elején iszonyú kemény, függőleges fal vár ránk, én nem emlékszem, hogy a dróton kívül volt-e valami lépést segítő vas, csak a puszta szikla. Egy kis – én nagyobbat vártam – áthajlófal rögtön ott termett előttünk. Izzadtunk is rendesen, ahogy a mellékelt fotókon az látható. De utána sem volt köszönet egyfolytában végig függőleges falakon, kis párkányokon keresztül vitt az út. Viszont torlódás volt. Egy izomagyú cseh és két csaj remegett előttünk a falon. Elképesztő, ilyen tudással ilyen falra menni. Egyszer csak megálltak a dróton egy repedésben és elkezdtek enni! Mi mögöttük pedig csak néztünk egy nagyot. Na nem sokáig, átmásztam rajtuk és usgyi tovább, mert itt őszülünk meg. Kemény, csúszós, meredek szikla volt a pihenőig. Az utolsó résznél volt olyan hely, hogy a bakancsom úgy csúszkált a falon, mint a jégen. Erőből kellett dolgozni, mese nincs. Aztán végre egy kis vízszintes placc, ahol a német barátunk nagy hálaözön közepette átvette a bakancsokat. Itt mi is bekaptunk pár falat kaját, beírtunk a kikészített útikönyvbe. Gyönyörű volt a táj előttünk. Jobbra egy teljesen sima sziklafal, balra egy beugrás a kilátó alatti mélységbe, előttünk egy fenyőfa ágai között az Alpokalja. Gyönyörű látvány volt. De indulnunk kel tovább. Egy kis felmászás után, nagy ígéretes vízszintes harántolást láttunk meg, ami bevisz a kilátó alá. Tomi megállt, hogy lemaradva sztárfotókat készítsen, két mindenre elszánt, bátor mászóról, akik történetesen mi volnánk. Tényleg a nagy büdös semmi fölött, egy csupasz falon ment a drótkötél, miközben ismét teperni, átlépni, mászni kellett de izomból. Itt már árgus szemekkel figyeltek bennünket a kilátóból. Egészen az utolsó méterig keményen kellett felkapaszkodni, de a végén már ott várt minket a puha füves rét. Isteni volt elnyúlni rajta. Természetesen a már megszokott „PEPSI COLA!!!” nem maradt el!!! :-) Fura volt, hogy rögtön fölöttünk ott voltak a turistaházak és a parkoló, de az egész környék gyönyörűen festett. A feléltük minden élelmiszerkészletünket, és a csúcs őszibarack konzervet is megettük. Majd birtokba vettük a kilátót. Nem hiába skywalk, hiszen tényleg, a levegőben lóg, mintha azon is járnál. A 150 – 200 méteres mélység fölé kinyúlva jó kis látványban volt részünk. Megjegyeztem, hogy legközelebb hozok egy 100 méteres kötelet és egy jót hintázunk majd innen! Ki csatlakozik? Lefelé egy kicsit eltévedve, majd irányba állva a Völlerin steigen elindultunk lefelé. Hangulatos kis lefelé menő út volt, a sziklafal mellett. Egyszer csak egy barlang szája ásít a sziklafalon. :-) Otthon, édes otthon. Ezt nem hagyhatom ki! Mint később kiderült ez a Frauenluckensteig (itt most puskázok, szerintem nincs épp magyar ember aki ezt elsőre megjegyzi!) barlangja, na én gyorsan felsprinteltem és beskubiztam. Egy hosszú létra volt benne még, de semmi más érdekes. Tovább jöttünk lefelé, és szép lassan újra feltűnt a Fal (hiába dőltünk jobbra-balra). Csináltunk még egy-két fényképet, majd bevágtuk a cuccunkat a kocsiba és egy kis autós kirándulást tettünk a Hohe Wand tetejére. Érdemes arra járni. Nagyon szép, olyan Bükkös érzetet keltett bennem. Majd a csúcsról visszafordulva Kaiserbrunn felé vettük az irányt. Úgy fél 6 körülre oda is értük a "Hotel Eastern Europe parkolójába", ahol eléggé erőteljes szél fújt. Ezt pár otthagyott sátron igencsak lehetett látni. Gyorsan felállítottuk a miénket, majd egy bőséges vacsora után gyorsan lefeküdtünk, mert rádumáltam a többieket, hogy holnap a Königschusswandsteig-et másszuk meg. Lehet, hogy vasárnap egy párszor megbánták ezt. :-)
A König tényleg egy könig! A beszállásig az odaút megegyezik a Hadsteig-el. Az ismerős helyek, a fenyősorok, a forrás, a beszállás mellett mentünk el. Megint tisztességes embertömeg igyekezett a Haid-ra. Érdekes, hogy a Königre senki. Vajon miért??? Aztán a Haidsteig beszállása után megindultunk a törmeléklejtőn. No meg az is alattunk. Igen, kemény, nehéz, út vitt minket felfelé. Keményen meg kellett küzdenünk minden méterért, mert csúsztunk hátra és potyogtattuk a köveket az alattunk lévőkre. Mikor végre a beszálláshoz értünk, akkor vettük észre, hogy csak kb. 50-60 méterrel lehetünk lejjebb a Haid-nak fekete Madonnájánál, ahol júniusban voltunk. Pont alatta voltunk. Na nem semmi gondoltam magamban és szerintem Tomi is, hogy idáig fölevickéltünk ezen a nagy halom kavicson. Már szinte remegett a lábam, olyan szörnyű volt ez a feljövetel. A beszállásnál viszont megláttunk két cseh mászót, akik teljes sziklás cuccal vágtak neki az útnak. Te jó ég, már megint egy jó jel. Aztán megjelent sárga barátunk is, aki gyors átöltözés után neki is vágott a hegynek. Róla még lesz szó később. A két cseh is nekiveselkedett, majd már mi sem voltunk restek elindulni. A Königschusswandsteig pedig a Rax legnehezebb útja. Ha már lúd, legyen megsütve! Az eleje rögtön egy „kis” biztosítatlan sziklamászással kezdődik. Itt már feltűnt, hogy ez a két szerencsétlen cseh olyan biztosan mozog a sziklán, mint én egy olajos bakanccsal a jégen. Szörnyű volt látni. Kis csapatunk persze tört előre rendíthetetlenül, de itt is követési távolságot kellett tartanunk, mert ej mi a kő volt mindenhol. Az út egy nagyobb repedésben kezdődött, ahonnan egy jó nagy lépéssel lehetett kijönni, majd egy meredek lapos sziklán felmenni, ahonnan egy fal alá értünk itt volt egy kis kavarás, hogy merre menjünk, majd végre megtaláltuk a „jelzést”. A legrosszabb útfélén mentünk felfelé, füves, apróköves meredek kis „lépcsőkön” Nagyon gebaszos volt az út. Gergőnek persze előjött a tériszonya ezért próbáltam biztosítani, míg Nagy Fehér úttörőként kereste az utat. Szerencsére sikerült feljutni egy kritikus ponton. Eléggé szép kis mélység tátongott alattunk, jobbunkon pedig a Madonna kis fa táblája volt – aki volt a Haidsteigen az tudja, hogy mi lehetett alattunk. Eközben Tomi kis kitérőt tett felfelé, majd visszafelé jövet meglátta a drótkötelet, ahogy ott csüng a falon, elhagyatva. Sárga barátunk rögtön el is indult utána nagy merészen. A két cseh meg ott remegett a szikla alatt. Egyszerűen nem értettem az egészet. Mit keresnek ezek itt? Az út egy nem túl nehéz kaptatóval kezdődött, mászósegítség ezen az úton sem volt, talán 2-3 össze-vissza. Alig kapcsolta be Gergő a karabinerét, amikor sárga kabátos barátunk olyan sziklaesőt zúdított rá, amilyet még nem pipáltam. Komolyan mondom isteni szerencse volt, hogy a közel fejnagyságú kövek trafálták telibe és csak a bakancsát súrolták. Semmi Stein, vagy Achtung! Na szép mondhatom. Egy szép kis áthajlós fal következett, ahol ismét biztosítani kellett a Gergőt, nem semmi volt viszont a részéről, hogy a tériszonyt legyőzte. Ezalatt Tomi a sárga barátunkkal már eltűnt a szemünk elől. Végül sikerült leküzdenünk a nem kis technikás felmászást, mikor előttünk ásított az út barlangszája. A hasadék, amibe bementünk olyan szűk, hogy ha bent mész, akkor le kell venni a hátizsákod, ha kint, akkor meg feszülő kötélnél a levegőben lépdelsz (én ezt választottam. Isteni!). Ekkor derült ki barátunkról, hogy beszart és nem bír tovább menni. Hanem visszafordul!!! Én megpróbáltam lebeszélni róla, de nagy az isten állatkertje, nem sikerült. Gergővel bemásztunk a barlangba. Ott igazi barlangos technikával a beülőjére kötötte a zsákot, hogy elférjen a mászásnál. Tényleg szűk volt, egyfajta fektetett U betűt formált, de úgy, hogy ahogy kijöttünk a barlangból rögtön ismét a semmi volt alattunk. Fölöttünk viszont már ott várt Nagy Fehér túravezetőnk. Mindenkiről készült fotó, ahogy kikecmeredik a repedésből. Innen már csak egy – ezek után – egyszerű felmászás volt hátra. És végül elfogyott a drót. Fent vagyunk! Hatalmas újingások, röhögések kicsit elszabadultunk. Majd gyorsan célba vettük a csúcskeresztet. Ott terülj, terülj asztalkámat csináltunk, és természetesen a csúcsfotókat. Szerintem a lógós a legjobb :-) Azt hiszem itt volt a hétvége legnagyobb poénja, mikor a haza-sms-ezés volt, hogy mit írjunk haza. „Sziasztok! Ültetek már helikopteren? Nem?! Próbáljátok ki! Isteni! Engem most hozott le a hegyről!” Legközelebb megjátszom! :_) Aztán a szokásos úton elindultunk lefelé a Preinerwandról. Egy kis érdekesség volt még útközben. Iszonyatos vihar lehetett nem olyan rég, mert tömérdek fenyőfa teteje lehullva ott hevert köröttünk. A kocsihoz érve átöltözünk, mert volt aki a hétvégén végig egy polóban volt és huzamosabb ideig nem bírhattuk ki a szagot a kocsiban. :-) Remélem tetszett a leírás. Megpróbáltam visszafogottabban írni, de ha van rá igény, akkor megírhatom dalban is! :-) Ne feledjétek: Legyetek rosszak! Jónak lenni unalmas! :D
Sherlock
