Hosszú és fárasztó éjszakai utazás után a hajnal Kolbnitz-ban talált minket! A Reisseckbahn, vagyis a csúcsra menő sikló alsó állomásának parkolójában értek el a pirkadat első sugarai és varázslatos fényekkel varázsolták el a szemközti hegyek csúcsait. Csapatunk egy része már előző nap megérkezett Karintiába és egy kempingben töltötték az éjszakát – az előzetes megbeszélés szerint - itt a parkolóban vártuk be őket. Ezt az időt változatosan töltöttük ki, Sherlock a kocsi mellett lerakott matracon, hálózsákban próbálta bepótolni az alváshiányt, Bálint igen egyedi módon nagy műgonddal összpontosítva, egy fém ivóbögrében állította elő a reggelinek szánt szalonnás tojásrántottát! Az eredmény kétes kimenetele ellenére jóízűen fogyasztotta el azt a valamit, ami bögrében keletkezett! :-D Andi eközben felfedező körútra indult a hegyoldalban és felderítette, hogy az első vonat nyolc óra harminc perckor indul, és a pénztár nyitásakor rögtön meg is vásárolta a jegyét. A többiek megérkeztekor meg is rohamoztuk a vonatot és a második járatot éppen elérve útnak indultunk a hegy felé.
A Reisseckbahn egy 4 szakaszból (3 átszállás) álló sikló, majd hegyi vonat szerkezetű alkalmatosság, lendületesen indult meg velünk felfelé. Világosan kitűnt, hogy a helyenként 80-82 fokos emelkedő, amelyet a szerelvény teljesít, valóban nem gyerekjáték. Kerek szemekkel figyeltük, ahogy alattunk a völgy parkolóstól, állomásostól pillanatok alatt zsugorodik egész kicsire! Elsőre okozott némi gyomor tájéki szorítást, ahogy a házak a faluban már csak terepasztalra való méreteket öltöttek és mi ott lógtunk azon a kb. 10 cm átmérőjű drótkötélen egyre meredekebben emelkedve. Az első állomást elérve már megszoktuk az élményt és gyors átszállás után a második szerelvényben már a közeli hegyek csodás panorámáját csodáltuk a plexi tetőn keresztül, miközben a kocsi tovább falta a magasságot. Hegyi legelők és békésen legelésző tehenek, hegyi faházacskák és hatalmas fenyőfák maradtak mögöttünk, pontosabban alattunk és egyszer csak megérkeztünk a következő állomáshoz. Ismét átszálltunk egy harmadik szerelvénybe, amely már a hegy peremére repített minket maga mögött hagyva az alattunk elterülő Mölltal völgyét. Kiszállva a vonatból egy újabb állomáson találtuk magunkat, de ezúttal már nem egy újabb sikló állomása volt ez, hanem egy keskeny nyomtávú kisvonaté, amely kis várakozás után tovarepítet bennünket úti célunk felé a Reisseck alatti nyeregben található víztározóhoz. A vonatka egy darabon a hegy peremén haladt szédületes mélység felett, aztán befúrta magát egy alagútba és perceken keresztül a föld alatt zakatolt tovább afféle magashegyi metróként. Végül aztán ismét kibújt a hegy gyomrából és megérkezett a végállomásra, ahol kezdetét vette kalandunk!
Némi felszerelés igazítás és gyönyörködés után belőttük a célirányt és zsákjainkat a hátunkra véve útnak indultunk a víztározó óriási gátja felé. A Mühldorfer tó, ahogy a víztározót nevezik kristálytiszta kék vize barátságosan csillogott a bujkáló napfényben, ahogy elértük a gát felső sarkát és rápillantást nyertünk az enyhén fodrozódó hatalmas vízfelületre. Az út hátralevő részén a tó pazar látványa folyamatosan kísért minket, nem igen lehetett betelni vele! A gát permétől az út hatalmas sziklákból álló kőtengeren vezetett keresztül az ösvény teljesen eltűnt és csak a folyamatosan a kövekre festett jelzések alapján láttuk, hogy merre kell tovább mennünk! A Hohen Leier csúcsa egyre közelebb került hozzánk és teljes tekintélyében ott tornyosult felettünk a Bella Vista klettersteig impozáns sziklataraja. Mit mondhatnék? Őrületes látványt nyújtott! Anyagi valóságában bőven felülmúlta a korábban látott képek látványát! Sziklák voltak, egekbe törő tornyok, egy óriási sárkánygyík megkövült taraja, csúcsai között átbukott a túloldalról érkező felhő és az ember nagyon, de nagyon kicsinek érezte ott magát! Lassan haladva biztos lépések után kutatva, vagy kövek tetején szökellve érkeztünk meg a fal tövébe. Népes társaság fogadott minket a beszállásnál, lázas készülődéssel rángatta mindenki magára a beülőket, rögzítették sisakjaikat, csatolgatták a karabinereket. Rövid várakozás után ránk került a sor és mi is útnak indulhattunk felfelé az ismeretlenbe.
Tibi és Andi „karabiner próbálgatásnak” álcázva – legalább is ez volt az ideológia :-D – elsőként indultak útnak, és mivel az első 4 méter egy C/D-s nehézségű felkapaszkodás volt hát nem másztak már vissza és ügyes mozdulatokkal felül is kerekedtek a nehézségen! Na és mit szóltunk ehhez a combos kis bekezdéshez? Hogy a nehézség állt volna bele, mondottuk volt, midőn többeknek meggyűlt a baja ezzel a kis fellépővel! Szerencsére hamar kiderült, hogy ez a rövid szakasz kikerülhető. Végül mindenki túljutott rajta és ezzel teljesítve az út legnehezebb részét, egy C-s nehézségű falon kapaszkodtunk felfelé tovább. Ezen a falon okosan kellett közlekedni, a dróton kívül más vasalt segítség nem kínálkozott, de a szikla repedéseiben bőven volt kapaszkodásra, támasztásra alkalmas hely. Alattunk viszont nem volt semmi! 
Ebből a távlatból úgy nézett ki lefelé, mintha a tótól megtett út mind függőlegessé változott volna, és az egész nyereg ott ült messze távol alant, minden részlete kirajzolódott, látszott minden lépés, amit odáig megtettünk, nagyon kicsi és távoli pontok voltak ezek. Itt megjegyzem, hogy aki tériszonnyal küzd, az jó kondíció és erőnlét mellett se induljon neki az útnak, mert komoly megpróbáltatás lesz osztályrésze! Egy idő után aztán elértük a taraj tetejét. Kiderült, hogy az alulról látott átbukó felhők a túloldalon igencsak folytatódnak. Maga a taraj volt a válaszfal, a túloldalon leszakadó sziklafal a tejföl fehér semmibe veszett. Valahogy így szokták illusztrálni a világ végét, a föld peremén találtuk magunkat! Káprázatos és felemelő volt ez a látvány. Innen a drót a fűrészfogat kerülgetve hol egyik, hol mások oldalon haladt tovább, időnként a tiszta, aztán a ködös oldalon koptattuk a sziklát. Ekkor ért némi bosszússág, lemerült a fényképező gépemben az elem, pedig aznap reggel tettem bele vadonatújat! Volt nálam tartalék is valahol a táskám mélyén, de a terep sajnos nem tette lehetővé, hogy kipakoljam és felkutassam a csere elemeket. Nem kockáztattam, hogy leejtsek onnan valamit. Reménykedve, hogy társaim fotóznak majd eleget folytattam a mászást felfelé. Jött ekkor egy szép kis torony, amire technikás volt a feljutás, keresni kellett a lépéseket és viszonylag meredek volt az oldala. Egy kis lendületes húzódzkodás után sikeresen kikapaszkodtam a tetején és némi pihenést beiktatva vártam a mögöttem érkező Nóra megjelenését. Szerencsére senkinek nem okozott gondot a feljutás, szépen sorban megjelent mindenki és folytathattuk az utat. A torony után egy rövid szakaszon egy nagyjából méternyi szélességű teljesen sima felületű kényelmesen sétálható hídszerű szakasz következett. Híd volt ez a javából, hiszen a két oldalán hatalmas mélységek tátongtak, a drót itt is sokat növelt a biztonságérzeten. 
Átjutván ezen a hídon következett az út második legnehezebb része, a következő sziklatorony oldalán egy éles kiszögelésen kellett felmászni egy pár métert. A dolog nem a meredeksége miatt volt nehéz, sokkal inkább lélektanilag volt nehezebben befogadható. Egy olyan csücsökre kellett felmászni, ami inkább az éghez volt közelebb, mint a földhöz! Egy nagyon pici visszahajlással fűszerezve kapaszkodós mutatványnak bizonyult és nagyon jó érzés volt a tetején lenni, miután megküzdöttünk vele! Bevallom őszintén, itt egy kicsit tartottam tőle, hogy valakinek esetleg problémát okozhat, de mindenki nagyon strammnak bizonyult és gond nélkül jutottunk túl rajta! Az út hátralevő részén volt még két magaslat, amelyek inkább szépnek bizonyultak, mint nehéznek. Az előttem menők innen jól látszottak és jól hallottuk Tibi lelkes kiabálását, miszerint micsoda csodás helyre jöttünk! Lassan eljutottunk a csúcs alatti utolsó oromhoz. Ereszkedni kezdtünk a csúcs előtti kis völgyhöz, ahol egy lemenő ösvényen el is lehet hagyni az utolsó vasalt részt. Nekivágtunk a csúcsnak ám ekkor az időjárás elég baljósra fordult, megsűrűsödött a köd és a völgy felé elnézve a környéken is megfeketedtek a felhők, sőt az eső is csöpögni kezdett. Ekkor a csapat ketté vált, egyik része tovább kapaszkodott a csúcs felé, jómagam pedig Sherlock kezdeményezését követve a többiekkel lefelé vettük az irányt és megkezdtük az ereszkedést vissza a völgybe. Út közben elkapott minket egy kisebb fajta zápor, de szerencsére csak igen rövid ideig tartott és utána megint kitisztult az ég. Utóbb kiderült, ez a zápor a csúcsra érkezőket hó formájában fogadta, ezért a zászló rövid lobogtatása után ők is sietősen lefelé vették az irányt. Az út lefelé a nyeregbe végig hatalmas törmelék sziklákon és köveken vezetett, eléggé megnehezítette a haladást, azért sikerült nagyjából a szintidőt tartani és alaptalannak bizonyult aziránt érzett félelmünk, hogy lekéssük az utolsó vonatot. A tavat elérvén becsatlakoztunk abba az útba, amelyiken reggel felfelé jöttünk és a vonat indulása előtt egy órával meg is érkeztünk az állomásra. A vonat indulása előtti percekben aztán megérkezett egy igen kiadós zápor, és hálát adtunk a vonatban lefelé, hogy nem a hegyen kapott el minket. Az autókhoz visszatérve már ismét jó idő volt. Igen jókedvűen zártuk ezt a nem kevéssé fárasztó túrát.
Másnap a Pirkner szurdok vadregényes útját jártuk végig, de szavakban erre most nem térnék ki, a képek mindent elárulnak! Aki pedig kíváncsi a részletekre, az olvassa el a beszámolók között a 4 évvel ezelőtti leírást! ;-)
A teljes képsorozat megtekinthető a galériában, illetve a videó a videók menüpontban!
