2009. 09. 20-22.
Gyuri tollából...
Van úgy, hogy minden összejön...
Van úgy, hogy az embert hajtja valmi, vágy, a kiváncsiság, a kaland, vagy épp szerelmi bánatJ Nos nálam mind egyben volt, így nem volt más hátra mint előre de leginkább fel... Gondolatban már régóta érett a Glockner ill. a Königschusswand meghódítása, és mivel pénteken úgy láttam, hogy az elkövetkező napokban kellemes idő várható így vasárnap hajnalban nekivágtam az útnak. Ill nekivágtam volna mert úgy tűnik az elmúlt másfél hónap esküvőkkel, legénybúcsúkkal, szülinapokkal tartkított éjszakáinak egyikén valahol eltűnt a polárdzsekim. Így nem volt mást tenni mint kivárni amíg nyit a Decathlon, és beszerzni egy újat. Kilenc után indultam útnak, és egy kellemes kis kocsikázás után nem sokkal egy óra előtt már Prein an der Raxon voltam. Parkolni alig lehetett fullon volt minden. Rövid öltözködés után irány a Königschusswand. A Haidsteig beszállása után igen csak meg kellett küzdeni a morénalejtővel, és időnként aggódva néztem vissza, mert gyanús fellegek gyülekeztek a hegyek között. A törmeléklejtőt leküzdve elérkeztem a fal tövébe, a beöltözés után elkezdtem mászni felfelé a beszállási pontot keresve. Jelzést sajnos nem találtam így „érzésre” mentem, de egy idő után úgy túnt, nincs tovább út. Visszafelé nézve láttam, hogy valaki néhány percnyi távolságról közeledik, így bevártam. Osztrák kolléga szintén hasonló céllal járt erre, de a beszállás helyét ő sem ismerte, viszont szimpatikus figura volt, széles mosollyal, és úgy szaladgált a sziklákon, ahogy én nem fogok soha. Miközben beszélgettünk, az egyik sziklán halvány jelet találtam, úgy gondoltam én követem azt, ő pedig tovább ment azon az úton, ahonnan én visszafordultam. Végül is nekem lett szerencsém, néhány tíz méterrel feljebb egyszercsak szabadon lógó drótvéget találtam. Elindultam a ferrátán majd kisvártatva láttam osztrák cimborámat visszafelé jönni, így némi kiabálás után sikerült őt is a helyes útra terelni.Magam elé engedtem egy idő után, lévén jóval gyorsabb volt, majd a „durvább” szakasznál, biztos ami biztos alapon ő is bekötötte magát egyetlen karabínerrel. Nem mondanám követendő példának, de látszott rajta, hogy az anyatejjel szívta magába. Izgalmas út volt felfelé, nem éppen szép mászást mutattam be, jócskán a drtókötél segítségére, és karom erejére hagyatkoztam.Csodás élmény, és pazar panoráma fogadott miután a hasadékon átküzdöttem magam, az út hátralévő szakasza, már kevesebb izgalmat hozott. Lefelé a Preinerwandsteigot választottam, az utat csúszóssá tevő apró köveken kívül más nem okozott fejtörést . Az éjszaka a szokásos parkolóban sátorban telt el, azt kell mondjam, a hőmérséklet még tűrhető volt.
Másnap irány a Hohe Tauern, és Kals am Grossglockner. Gyönyörű kis falun keresztül vezet a Glocknerstrasse (9 EUR/autó) az ezernyolcszáz méter magasan fekvő Lucknerhaus parkolójához. A Venedigeren tapasztaltakból kiindulva, sokat könnyítettem a felszerelésen, így egész elviselhetőnek tűnt a zsák súlya. Egy körül indultam, az aznapi cél a Stüdlhütte volt 2800 méter mgasan. A házig az út nagyon könnyen járható , szépen kiegyengették, ennek különösen a visszaút miatt örültem. Olyannyira jól lehetett haladni, hogy jócskán meglepődtem amikor két úra gyaloglás után, az egyik kanyart követően hirtelen a Stüdlhütte jellegzetes alakja tűnt elő. Elfoglalva az ágyamat a lagerben, némi mosakodás után (van melegvíz-bár tusoló nincs) sziesztáztam kicsit. Egy rövid esti séta után korán feküdtem, és egy meglehetősen húvös éjszaka után ötkor keltem. Fél hatkor már úton voltam a gleccser felé. A gleccser alső szakasza mostanra már teljesen elvékonyodott,. Jó darabig lankás út vezetett, majd hirtelen erős emelkedésbe váltott. Itt már keményen dolgozta a lábamat a D-s bakancs. A hágóvas tökéletesen illeszkedett, így biztosan haladtam az Adlersruhe előtti sziklák felé. Igencsak kemény szakasz volt ez, helyenként meg kellett állni pihenni. A 3450 méter magasan lévő menedékházból csodás panoráma nyílt, egészen a Dolomitokig el lehet látni. Ezután következett a gleccser legkeményebb szakasza. Meredeken szerpentinezett felfelé egészen a Kleinglockner aljáig. Itt egy kisebb sziklás részen kellt átmászni, majd jöhetett a neheze. A Kleinglocknerre felkapaszkodva bevártam a mögöttem érkező osztrák csapatot, majd becsatlakoztam hozzájuk. Szépen leereszkedtünk a Kleinglocknerről, majd jöhetett az utolsó mászás fölfelé. Meredek sziklákon haladtunk, bár mindenütt voltak fogások, és lépések, azért a kötél nyugtatólag hatott. A csúcson fél órás pihenő, lehetett gyönyörködni a felhők fölé lógó csúcsokban, a tiszta kék égben. Lefelé az ut szerencsére izgalommentes volt, bár az olvadó hó miatt a gleccser sokkal kevésbbé tartott, így az alsó régiókban-már a fáradtságnak köszönhetően- bemutattam két szép bukfencet , az egyiknél a hágóvas szépen felszabdalta nadrágomat, de ez már nem tudta jó kedvemet elrontani. A hüttében összeszedtem maradék cuccomat és irány a völgy és az autó. Egy lightos nyolc órás út, és hajnal fél háromkor már otthon gyönyörködhettem vízhólyagjaimban. Az út szolgált némi tanúlsággal, a Glocknernek senki ne vágjon neki egyedül, mert a vége elég kemény, és nem biztos, hogy illik visszaélni a helyiek segítőkészségévelJ Jó erőnlét mindenképpen szükséges, a második napi menet igencsak fárasztó, viszont oxigénhiányt nem igazán éreztem.
